Udvari István
Ruszinok
A Magyarországon élt ruszinok önmaguk megnevezésére a rusznák, ruszin népnevet használták – és használják
részben ma is. A rusznák szó, hasonlóan a ruszinhoz, nyelvünkben tehát kölcsönzés a ruszinok nyelvéből,
a rutén név pedig a latin ruthenicus magyaros formája. A ruszin értelmiségiek szóhasználatában már a XVII.
században feltűnik az uhroruszkij (magyarországi ruszin) népnév. Ez a szó 1699-ben jelenik meg először
nyomtatott műben, egy Nagyszombaton speciálisan a ruszinoknak készült katekizmus címében. Az uhroruszkij
szó korabeli magyar nyelvű fordítása, a magyarorosz népnév magyar nyelvű nyomtatott művekben a XVIII,
században bukkan fel először. Az első ilyen munka: Décsy Antalné, A magyar oroszokrul való igen rövid
elmélkedés. Kassa,1797.) A szó az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásáig használatban volt.
A ruszinok megjelölésére a két világháború között bukkan fel a karpatoruszkij (kárpátorosz) név, melyben már
kifejeződött, hogy használói az orosz nép részének tekintették a ruszinokat. A kárpátorosz szó mintájára alakult
ki nyelvünkben, szintén fordításként, a kárpátukrán népnév, amelyben viszont az fejeződik ki, hogy alkalmazói
az ukránság részének tekintik a ruszinokat.
Az ukrajinec (ukrán) népnév a XIX. században ugyan ismeretes volt már a ruszin értelmiségiek körében, de azt
magukra nem vonatkoztatták. A kárpátaljai ruszinokra vonatkoztatott ukrán népnév a kommunista sajtóban
jelenik meg először a 20-as évek közepe táján. Az ukrán népnév a kárpátaljai és a csehszlovákiai ruszinok
körében csak 1945-től terjedt el. Ezt a változást híven tükrözte a magyar nyelv is: a ruszinok megnevezése
változott. Az orosz, magyarorosz, rusznák, ruszin, rutén, kisorosz, magyarországi kisorosz népnevek után
megjelentek az ukrán és a kárpátukrán elnevezések, de ezek nem váltak általánossá. A peresztrojka kezdetétől
Kárpátalján és Szlovákiában a ruszin népnevet újra alkalmazni kezdték. A szovjet érdekszférán kívül eső
Jugoszláviában, továbbá az USA-ban és a Kanadában élő ruszinok magukra vonatkoztatva korábban sem
fogadták el az ukrán népnevet.
E névtörténeti bevezető arra is rávilágít, hogy a magyar nyelv híven tükrözi a ruszinok etnokulturális
folyamatait. Hogy a jövőben hogyan nevezzük meg a szomszédos kárpátaljai és szlovákiai ruszinokat, attól függ
majd, hogy ők hogyan határozzák meg önmagukat. Ehhez a megállapításhoz még az fűzhető hozzá, hogy ma a
ruszin nyelvterületen le nem zárult nyelvi, etnokulturális, identitásbeli folyamatok figyelhetők meg. Kárpátalján,
Kelet-Szlovákiában, a Vajdaságban az ukrán és ruszin irányvonal híveinek vetélkedése folyik. A ruszinok saját
különbségeik elismertetését szorgalmazzák.
A ruszinoknak a Kárpát-medencében történt megtelepedéséről több hipotézis, vélemény van. Történetkritikailag
azonban csak az a bizonyítható, hogy kenézek, soltészek vezetésével békésen és fokozatosan telepedtek be a
XIII. századtól kezdve a XVII. századig mint pásztor- és földműves nép. A legrégebbi bevándorlók a síkvidéki
ruszinok ugyanis a tatárjárást követően, a gyepűrendszer felszámolása után, az Erdős Kárpátok benépesülése
délről haladt északabbra a Kárpátok gerince felé. Máramaros északkeleti csücskének lakosai, a huculok egy
része a XVII-XVIII. században Galíciából költözött mai lakóhelyére. A ruszin romantikus felfogás szerint a
síkvidéki ruszinok őseit Korjatovics Tódor litván származású podolai fejedelem hozta a Kárpát-medencébe, mikor
1360-ban Podóliából menekülni kényszerült. E vélekedés szerint ő alapította a munkácsi bazilita kolostort is.
A ruszin lakosság számbeli gyarapodása a Kárpát-medencében a XVI-XVII. században is folytatódott. A Rákóczi-
család birtokain különösen szívesen fogadták a ruszin jobbágyokat. A török hadjáratok alatt elpusztult borsodi,
abaújí, s az alföldi tájakra az ekkora viszonylagosan túlnépesedett beregi, zempléni, máramarosi hegyekből
kisebb-nagyobb csoportokban ereszkedtek le a sík vidékre. A legdélebbi migrációjuk a Bácskába, Szerémségbe
és Szlavóniába irányult. Komlóska ruszin lakóinak ősei a XVII-XVIII. században Sáros vármegye északi részéből,
a makovicai uradalom falvaiból települtek át a dél-zempléni községbe.
Ha egyház igazgatási, egyházszervezeti szempontból közelítjük meg a ruszinok lakóhelyét, elhelyezkedésüket,
azt mondhatjuk, hogy a ruszinok az egykori munkácsi és eperjesi görög katolikus püspökség területén élnek. A
munkácsi püspökség 1818. évi szétválásáig, 4 község kivételével, minden ruszin falu a munkácsi egyházmegye
területén feküdt, melynek keretei között jelentős számban éltek más nemzetiségű hívek is, így románok,
magyarok, szlovákok. A munkácsi egyházmegye központja 1778-ig Munkács, majd ezt követően Ungvár lett. Az
eperjesi püspökség 1818-ban alakult meg. Mindkét egyházmegye tanítóképző intézetet, a munkácsi papképző
pedig szemináriumot tartott fenn. Egy viszonylag csekély számú értelmiségi réteg – papok, szerzetesek,
kántortanítók -, valamint elenyésző számú kisnemesség mellett földművesek alkották a ruszin társadalmat.
A fejletlen társadalmi struktúrával összefüggésben, egészen a XX. századig, az egyház volt az egyetlen olyan
intézmény, amely az anyanyelvi kultúrát ápolta. A görög katolikus egyház a magyarországi ruszinok népi-etnikai,
kulturális, valamint potenciális politikai kerete is volt. A szovjet érdekszféra országaiban a görög katolikus
egyház üldözése majd felszámolása rendkívül negatívan hatott a ruszinok kulturális, nemzeti és politikai életére.
A ruszinság a magyar történelem válságos korszakaiban hitvallást tett a magyarok mellett. Nagy számban vett
részt a Rákóczi-szabadságharcban. Jelentős számú ruszin szolgált a fejedelem palotás ezredében. A Rákóczi
mellé állt ruszin kuruc katonák közül – a szabadságharc bukása után – sokan, félve a retorzióktól, nem tértek
vissza eredeti lakóhelyükre, hanem magyar falvakban kerestek menedéket. Jelentős számú ruszin harcolt az
1848-49-es szabadságharcban. Az akkori munkácsi püspök, Popovics Bazil Világos után, bujdosni kényszerült
amiatt, hogy 82 felszentelt görög katolikus pap, mint nemzetőrtiszt, aktívan részt vett a harcokban, és több
ungvári kispap cserélte föl egy időre a reverendát honvéd mundérra. A ruszin papság ilyen szerepvállalását nem
lehet elválasztani a szintén görög katolikus papfiú, Vasvári Pál közvetett vagy közvetlen hatásától.
A Károlyi-kormány az I. világháború végén, 1918. december 25-én közzétette a Magyarországon élő ruszin
(rutén) nemzet autonómiájáról szóló néptörvényt. Ez az ún. 1918. évi X. számú néptörvény a ruszinoknak az
igazgatásban, a közoktatásban, a közművelődésben, a vallásgyakorlatban és a nyelv használatában
önrendelkezési jogot adott, s kimondta: „Máramaros, Ugocsa, Bereg és Ung vármegyék ruszin lakta részeiből
Krajna néven autonóm jogterület alakíttatik; Ruszka Krajna legfőbb kormányzati szerve a ruszka krajnai
minisztérium és a ruszka krajnai kormányzóság. Az előbbi székhelye Budapesten, az utóbbié Munkácson volt.
Az antant hosszas vita után, az Amerikába emigrált ruszinok véleménye alapján, az itt élő lakosság
megkérdezése nélkül, 1919. március 13-án eldöntötte, hogy Kárpátalját Csehszlovákiához fogják csatolni, s a
terület az 1919. szeptember 10-i Saint Germain-i szerződés alapján Csehszlovákia része lett.
Amikor a bécsi döntést követően Kárpátalja visszatért Magyarországhoz, a ruszin lakta területeken nem
állították vissza a vármegyerendszert, hanem – Kárpátalja néven – külön kormányzati egységet hoztak létre,
melynek élén kormányzói biztos állt. Az egykori vármegyehatárokon átnyúló, a korabeli magyarországi
közigazgatás által másutt ismeretlen területi alakulat a teljes ruszin autonómia megteremtésének első
lépcsőfokaként tekinthető, hivatalos nyelve pedig a ruszin és a magyar volt. A ruszin és a kárpátaljai kulturális
érdekek és értékek tudományos szolgálatára és védelmére pedig megalakult a Kárpátaljai Tudományos
Társaság, amely több folyóiratot, újságot, nagyszámú könyvet jelentetett meg ruszin nyelven. Kárpátalján ekkor
a hivatali ügyintézésben ruszin-magyar kétnyelvűség valósult meg. Az ekkor nyomott pengőbankók ruszin
nyelven is tartalmazták a névértéket. A ruszin iskolák számára ekkor külön tanügyi igazgatóságot hoztak létre,
ami egyedüli és új kezdeményezés volt ebben a régióban.
A trianoni határok közé szorított Magyarországon az 1920-as népesség-összeírás szerint 1500 ruszin élt.
Ruszin anyanyelvűnek vallotta magát Komlóska 715 lakosából 653 fő, Kány 211 lakosából 42 fő.
Ezen kívül Zemplén, Szabolcs és Szatmár megyék néhány községében jeleztek ruszin anyanyelvű egyéneket.
Budapesten ekkor 247 személy vallotta magát ruszin anyanyelvűnek.
Az 1930-as népszámlálás demográfiai kötete a ruszinok lélekszámáról – azok csekély voltára
való tekintettel – nem közöl adatokat. Ruszinokat az ezt követő népességstatisztikák sem jeleznek.
Magyarország több településén találhatunk olyan idősebb személyeket,
akik valamelyik ruszin nyelvjárást ma is megértik, esetleg beszélik, vagy ruszin nyelvű dalokat, imákat, vallásos énekeket ismernek.
A ruszin nemzetiségű aratók évszázadokon át jártak le a magyar Alföldre, ahonnan az aratás,
cséplés/nyomatás után a téli gabonaszükséglettel tértek haza lakóhelyükre.
Az 1770-es években minden ötödik zempléni ruszin falu úrbéri bevallásában szerepel, hogy Tokaj-Hegyalján
pénzért szőlőmunkát végeztek. Az északról délre történő letelepedésük során a ruszinok gyakran,
tudatosan, olyan területeket kerestek, melyeknek természetföldrajzi sajátosságai hasonlítottak az őket kibocsátó hegyes,
erdős vidékekre, s ahol űzhették korábbi foglalkozásaikat: a szarvasmarha- és juhtartást, a sertéstenyésztést,
a famegmunkálást stb. Külön kell említést tenni az árucsere-kapcsolatokról,
amelyek ugyancsak évszázadokon át összefűzték a szomszédos tájakat és népeiket.
Sáros, Zemplén és a kárpátaljai megyék fuvarossága rendkívül intenzíven vett részt pl. a hegyaljai bor lengyelországi,
ül. felföldi forgalmában, valamint a só szállításban.
A máramarosi só, gyümölcs s a szállítóeszközt is adó fa vízen úszott lefelé a magyar Alföldre.
Élénk kereskedelmi forgalom zajlott az állatállománnyal, de vannak arra utaló adatok is, hogy pl.
a Szernye-mocsár környéke, valamint az Ung-Laborc-Latorca vidék kiterjedt árterei nyári legelőt adtak az Alföld felől érkező állatállománynak is.
A középkortól kezdve egészen a múlt század hetvenes éveiig, a vasútépítésig, a Nagyság, a Tereszva, a Talabor
s a Tisza menti falvak egész sorának a favágás és a tutajozás biztosított megélhetést. A tutajosok gyümölcsöt,
építőanyagot, de főleg sót szállítottak. A kisebb tutajokat szabályos alakúra vágott kősóval külön-külön terhelték
meg, s amikor Vásárosnaményban elkészítették a nagy tutajokat, „úgy tűnt, mintha kisebb só hegyek
ringanának a Tiszán;. A tutajokra rakott só egyharmadát Tokajban kirakták, ezzel könnyítve a tutaj terhét.
Máramarosba gyalogszerrel történő visszatérésük során a ruszin tutajosok alaposan megismerték a Tisza-parti
helységeket, ezek népét. Kevés iskolás gyermek ismerte olyan jól a Tisza mentét és az Alföldet, mint a ruszin
tutajosok – vallották a múlt századi adatközlők.
–
A ruszinok története 1919-ig Magyarország, il. az Osztrák-Magyar Monarchia történetének kereteiben
vizsgálandó, ezt követően pedig az utódállamok – Magyarország, Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia majd a
Szovjetunió, illetve Ukrajna – történetének részeként.